Az élet csókja

Randall G. Champion villanyszerelő a magasban dolgozott, amikor véletlenül hozzáért egy 4160 voltos vezetékhez. A szívét az áramütés azonnal leállította. Ott lógott élettelenül a biztonsági hevederén, nagyjából hat méterrel a föld fölött, mint egy rongybaba, akit elhagyott az élet.

Az utcán járók sokkot kaptak. Kiabáltak, rohantak segítségért.

Egy valaki azonban nem futott sehová. Ő másképp reagált.

A barátja és munkatársa, J. D. Thompson egyetlen másodpercet sem habozott. Tudta, hogy minden múló pillanat számít. Szinte futva rohant a villanyoszlophoz, és olyan sebességgel mászott fel, mintha saját szíve diktálná a ritmust. Nem érdekelte a magasság, a feszültség veszélye, és az sem, hogy talán már késő.

Amikor felért Randallhez, olyasmit tett, amit ember ritkán tesz meg:

a magasban lógva kezdte újraéleszteni – szájból szájba adva a levegőt –, miközben mindketten a semmi felett függtek.

Ebben a drámai másodpercben arra járt egy fiatal fotós, Rocco Morabito. Látta, hogy valami rendkívüli történik. Felemelte a kameráját, és megnyomta az exponálógombot. Egyetlen képkocka – amely később 1968-ban Pulitzer-díjat nyert –, és amelyet azóta is a világ egyik leghíresebb életmentő fotójaként tartanak számon.

A kép címe:

„The Kiss of Life” – az Élet csókja.

Hosszú, dermesztő másodpercek teltek el.

A tömeg némán figyelt alulról.

Aztán… történt valami.

Egy apró rándulás.

Egy halvány levegővétel.

Egy csoda.

Randall Champion újra lélegezni kezdett.

Valaki felkiáltott: „Él! Lélegzik!” – és az emberek ujjongásban törtek ki. Thompsonnak és a többi munkásnak sikerült épségben lehoznia a földre, onnan pedig sietve kórházba vitték.

Champion nemcsak ezt a napot élte túl – még évtizedekig élt, és később egy másik áramütést is túlélt. 2002-ben hunyt el, hosszú élet után.

Thompson pedig?

Ő egyszerűen csak annyit mondott: „Nem vagyok hős.”

Miután megmentette a barátja életét, lemászott az oszlopról, lecsapta magáról a port… és visszament dolgozni. Vihar közeledett, és a villamos hálózatot működésben kellett tartani.

A fotós, Rocco Morabito 2009-ben halt meg – de az a kép, amit akkor készített, örökre fennmaradt. Ott lóg a villanyszerelő-terem falain, biztonsági oktatótermekben, történelemkönyvekben.

Emlékeztet valamire, amit ma is jó lenne gyakrabban észrevenni:

Az igazi hősök ritkán kerülnek címlapra.

Nem viselnek köpenyt.

Nem várnak tapsot.

Csak teszik, amit tenni kell – akár az életüket is kockára téve, ha egy barát éppen a halál szélén egyensúlyoz.

És néha elég egyetlen lélegzet, hogy legyőzzön 4000 voltot.